Györköny rövid története

 

A Tolna megyei Györköny község a Dél–Mezőföld egyik jellegzetes települése. A hely – kedvező fekvése miatt – valószínűleg az ember számára nagyon korán lakhelyül szolgált. Az alig 200 méter magas, északnyugat – délkelet irányban húzódó kettős dombvonulat kitűnő védelmet nyújtott: a völgyben fekvő települést áradás nem érhette el, és a magaslatokról jól szemmel lehetett tartani a környéket.

A régészeti leletek, többek közt, egy valamikori római település nyomait jelzik. Ennek korabeli nevét nem tudjuk. A Duna menti védvonallal párhuzamosan, feltehetően utánpótlási és visszavonulási célokat szolgált. Wosinsky Mór – a szekszárdi múzeum névadója – négy itt talált római kori sírkőtöredékről számol be Tolna megyéről írt munkájában. A római kori töredékek egyben egy másodlagos, hun kori temetkezés leletei is voltak, ugyanis az egyik szarkofág egy pár cikáda-fibulát rejtett magában. A cikádák bajelhárító és rangjelző ékszerek voltak. Ezek a páratlan értékű kincsek jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban találhatók.

Első írásos adatunk Györkönyről 1333-ból való, amikor pápai tizedszedők jártak a megyében. Ekkor Lőrinc györkönyi pap 12 báni dénárt fizetett. A falu a középkorban hosszabb-rövidebb ideig mezőváros, latinul oppidum volt. A Hunyadiak korában ez a megnevezés az oklevelek tanúsága szerint két ízben is szerepel a helység neve mellett: 1465-ben és 1497-1500 között.  A helységet a középkorban, más-más időben és különböző arányban, a Györkönyi család a Marótiak és a tolnai Bornemissza János birtokolta. A mezővároshoz ebben az időben még a következő helységek tartoztak: Nagy-dorog, Hencse, Szent-Lőrincz, Nagy-Szabaton, Gyönk, Puszta Uzd és Győrös (vagy Gyűrűs).

A török uralom kezdetén Györköny még őrizte korábbi jelentőségét a környéken. 1552-ben a simontornyai szandzsákban 11348 akcséval a a második legnagyobb összegű adót fizette, a must tized pedig az összes adónak több mint egyharmadát tette ki, és a legtöbb volt a szandzsákban.  A korszak végére azonban Györköny teljesen elnéptelenedett, üres pusztává vált.

A törökök kiűzése után a helységet először magyarok és rácok veszik birtokukba. Első hiteles adatunk arról, hogy Györkönyben már ismét laknak, 1718-ból való. Ez a dokumentum a györkönyi evangélikus gyülekezet első „eklézsia könyve”, amelybe Szeniczei Bárány György lelkész 1719-ben kezdi el bejegyezni a születéseket, házasságokat és elhalálozásokat. A fedőlapon az áll, hogy a gyülekezet „magyar és német lakosokból 1718 esztendőnek Szt. György havától kezdett épülni” A németek Moson és Sopron megyéből, a Fertő tó környékéről jöttek, és úgynevezett heidebauerek voltak. A falu új birtokosa Meszlenyi János Fejér megyei alispán lett. A földesurak a telepítések során vallási szempontokat is figyelembe vettek, ezért egy helyre csak azonos felekezetűeket telepítettek. Ebben – az egyébként katolikus – Meszlenyi is következetes volt. Így kerültek az evangélikus heidebauerek mellé evangélikus hesseniek Györkönybe. 1721 után jelentek meg itt a hesseniek, és nagyobb számban 1730 körül telepedtek le.

Az élet- és munkafeltételek rögzítésére a telepesek földesurukkal mindenütt úrbéri szerződést kötöttek. Ezt a györkönyiek Meszlenyi Jánossal 1722. június 11-én írták alá, és 1723. november 17-én a megyei közgyűlés hagyta jóvá. A tíz pontból álló szerződés többek között szabad vallásgyakorlást biztosított a györkönyieknek, valamint hét évi adómentességet adott a szőlőikre. Az szőlőművelés később is az egyik legfontosabb jövedelemforrás volt a községben. Az újonnan betelepülők megtalálták a korábbi művelés nyomait, és felújították ezt a tevékenységet. A hozzáértést otthonról hozták magukkal. Györköny azon helységek közé tartozik, ahol az elsők között alkották meg a hegytörvényeket. A „Promontorialis Artikulusokat”, azaz a „Szöllő Hegybéli Törvényeket” 1811. március 11. és 12-én hozták meg az úriszéken a földesurak, a megyei törvényszék megvizsgálása után a megyei közgyűlés 1814. május 1-jén véglegesítette a szabályzatot. A szőlőművelés és a borkészítés hagyománya a mai napig él a községben. A györkönyi bort Mészöly Miklós így örökítette meg egyik novellájában: „…a györkönyi fehér elfeledett világmárka, a kevesek közé tartozik, melyek a legviharosabb tengeri szállítást is bírják, nem törik meg a fényük, (...) a millennium idején verekedtek érte a New York-i éttermek.”

Az 1767. szeptember 16-án készült urbárium szerint 109 jobbágy és 89 zsellér élt a 37 egész és 6/8 jobbágyhelyen. Egész telkes jobbágyot nem mutattak ki, a legnagyobb telki állomány a 6/8-os volt, a legkisebb 1/8-os. Csaknem száz évvel később, 1844-ben a helyzet még sokkal rosszabb. A telki állomány változatlanul 38, amelyen 147 jobbágy osztozik, a zsellérek száma pedig 106. Az 1848-as forradalom meghozta a jobbágy-felszabadító törvényeket, és megkezdődött a parasztság nagyarányú birtokszerzése az úri birtokok rovására. Az 1850-es évektől kezdve a falu urai, miután betöltötték történelmi hivatásukat, lassan elhagyták volt birtokaik helyszínét. A századforduló után már csaknem minden úri birtok a helybeli parasztok kezébe került. A közbirtokosok (Meszlenyi, Kapuváry, Forster, Tassy, Novák, Sixty) emléke a dűlőnevekben maradt fenn.

A lakosságnak kisebb hányada élt kézműves tevékenységből. Legrégibb hagyománya a takácsmesterségnek volt Györkönyben. Egy 1851-es kimutatás szerint a faluban összesen 13 céh működött 84 mesterrel, 39 segéddel és 3 tanonccal. A XX. században csökkent a számuk és a szakmai megoszlásuk is megváltozott. Közvetlenül a kitelepítés előtt, az 1940-es években a mesterek már csak 41-en vannak. Legtöbb a kovácsmester és a bognár.

Az újratelepítést követő több mint kétszáz év során Györköny lakosainak száma folyamatosan növekedett. Az egyre gyarapodó népességet azonban a falu mind kevésbé tudta eltartani. Az ide érkezők túlnyomó többsége a földből szeretett volna megélni, de ennek a rendelkezésre álló terület kezdettől fogva határt szabott. Györköny a XIX. század közepétől kezdve túlnépesedettnek mondható, és ez a demográfiai helyzet egészen a II. világháborúig tart. A XIX. század végén a túlnépesedés következménye és egyik lehetséges megoldása a tömeges kivándorlás volt. A györkönyi képviselő-testület 1894. július 3-i jegyzőkönyve így szól: „A lakosság nem képes saját élelmét sem megszerezni, kénytelen vagyonát eladni, és más világrészbe vándorolni. A múlt évben 60 család vándorolt ki Amerikába.”

Györköny közigazgatási helyzete az újratelepítéstől a II. világháborúig a következőképpen alakult: Pusztából hamarosan működőképes falu lett, majd 1871-ben nagyközségi státuszt kapott, ami többek között azt jelentette, hogy saját erőből képes volt intézni feladatait, el tudta tartani jegyzőjét. 1903-tól ismét csak kisközségként funkcionált, feltehetően azért, mert a nagyközségi feladatkörrel járó anyagi terheket nem tudta vállalni. Végül 1928-tól – Pusztahencsével egyesülve – újfent nagyközségi szerepkört töltött be. 1949-ben elcsatolták a községtől Pusztahencsét, így Györköny megszűnt nagyközség lenni. A község földterülete ezzel az aktussal 5480 kat. h-ra csökkent, lakosságának száma 2486 lett. Györköny sokáig zsákfalu volt, kiépített úttal csak Nagydoroghoz volt kapcsolata. A XX. század második feléig kellett várni ahhoz, hogy a faluból mindkét irányban szilárd burkolatú úton lehessen kijutni.

A II. világháború befejeztével Györköny község életében drasztikus változások következtek be. A megpróbáltatások az oroszok 1944. december 2-i bejövetelével kezdődtek. A „málenkij robot”-nak (jelentése: kis munka) nevezett, kényszerrel történt elhurcolás során Györkönyből egy 1945. február 25-i jelentés szerint 49 személyt vittek el az oroszok. Az igazi nagy megpróbáltatások még csak ezután jöttek: a német őslakosság jelentős részének kitelepítése a szülőfaluból és helyükre a magyar lakosság betelepülése. Ez az eseménysorozat hosszabb időt, mintegy két és fél évet ölelt fel. 1945 tavaszán-nyarán, a földbirtokreform végrehajtásával összefüggésben kezdődött el. A 600/1945. ME sz. rendelet a nyilasok, nemzeti szocialisták és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, valamint a háborús bűnösök földbirtokainak elkobzásáról döntött; valamint lehetővé tette, hogy a földigénylőket, ha a saját lakóhelyükön nem tudták igényüket kielégíteni, az ország más területeire is szervezetten át lehessen telepíteni. Ennek következtében, vagyis a földhöz jutás reményében jelentek meg Györkönyben is kelet-magyarországi telepesek. Az első hullámban, 1945-ben 25, majd ezt követően 1946-ban 185 család érkezett a Hajdú-Bihar megyei Derecskéről. A kormány 1945. december 22-i ülésén megszületett a németek kollektív kitelepítésére alkalmas 12. 330/1945. ME rendeletet. Az első györkönyiek kitelepítése 1946. november 11-én, a búcsú hétfőjének hajnalán kezdődött el. A Csehszlovákia és Magyarország között 1946. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezmény elrendelte a felvidéki magyar kisebbségnek Magyarországra való áttelepítését. A németek elhurcolása közben, a kelet-magyarországiak mellé, megérkeztek Györkönybe a hazájukból szintén elüldözött felvidéki magyarok is. Györkönybe telepítésük 1947. október 17-től 1948. március 21-ig tartott. 1947. szeptember 3-án sor kerül a második csoport Németországba való szállítására, majd 1948. március 17-én hurcolnak el utoljára német családokat Györkönyből.  A kitelepítés áldozatainak becsült létszáma 1000 fő körülire tehető. A korábban itt élők több mint 90%-át kitevő németek a felére csökkentek.

A „svábok” és a magyarok között az előzmények ismeretében szükségszerűen alakultak ki súrlódások, ellenségeskedések. Az együttélést még jó néhány évig mérgezte meg a kölcsönös bizalmatlanság. A kitelepítés hatálya alatt álló, de itthon maradt és a kitelepítésből visszajött német nemzetiségűek hivatalosan az 1950. március 25-én kiadott 84. számú minisztertanácsi rendelettel kapták vissza újra teljes körű állampolgári jogaikat.

A II. világháborút követően, a szocializmusnak nevezett korszakban, sok változás történt a község lakosságának életében.

A hagyományos paraszti gazdálkodást felváltotta a kényszerrel létrehozott téeszek világa. Györkönyben a jobbára magyarok alkotta téesz mellett megalakult egy „sváb” téesz is. A korszak végére a két téesz egyesült, gazdálkodása pedig a megye legjobbjai közé tartozott.

A hat osztályos evangélikus népiskolából először az 1946/47. tanévben „evangélikus általános fiú és leányiskola” lett, majd 1948-ban rendeleti úton nyolc osztályos állami iskola kezdte el működését. Ezzel párhuzamosan, a vallásellenesség jegyében erősen korlátozták a hittan oktatásának a lehetőségét. 1959 januárjában a szülők kezdeményezésére elkezdődött az orosz nyelv mellett a német nyelv tanítása is, amely jelzi, hogy a történelmi traumák ellenére tovább él az emberekben a német nemzetiséghez való tartozás tudata.

A falu lakossága 1949-től kezdve, miután a ki- és betelepítések lezárultak, az ötvenes évek közepéig 2500 körül volt. Az 1956-os forradalmat követő távozás, valamint a téeszesítés hatására bekövetkező jelentős elvándorlás következtében 1960-ra már 2000 alá csökkent a népesség száma, és attól kezdve a csökkenő tendencia folyamatossá válik.

Az életszínvonal a falvakban, különösen az 1949 és 1952 közötti években a magas adók és a beszolgáltatási kényszer következtében, gyakorlatilag minden szempontból romlott. Pozitív változás az 1960-as években kezdődött el. Megnőtt a tartós fogyasztási cikkek vásárlása, és a falusiak, így a györkönyiek is, a házukra, lakásukra is többet költöttek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évtizedekben. A községben 1960 és 1980 között az életkörülmények modernizációja következett be: jelentősen javult az emberek civilizációs szintje. A hetvenes évektől az emberek túlnyomórészt már beletörődtek a helyzetükbe, elfogadták a nyugaton előszeretettel ’gulyáskommunizmusnak’ nevezett rendszert, tudták, hogyan kell tájékozódni a ’legvidámabb barakk’ ’puha diktatúrájának’ társadalmi útvesztőjében és a hiánygazdaság hétköznapjaiban. A nyolcvanas évek válságát a második gazdaságból (`háztáji`) származó többletjövedelem megszerzése révén a falusi lakosság kevésbé érezte meg. Ebből következően később maga a rendszerváltozás is meglehetősen váratlanul érte az itt élőket.

Brunn János