A szakirodalom szerint „A magyar gyógynövény-kereskedelem (…) története még az 1880-as években veszi kezdetét, amikor a falut járó kereskedők – sok minden egyéb mellett – kezdték összevásárolni az egyes gyógynövényeket is, és ezeket Budapestre szállították értékesítés céljából”. A valóság ezzel szemben az, hogy már évtizedekkel korábban is létezett a kereskedelemnek ez az ága Magyarországon, és a gyűjtőhelyek között községünk is jelentős helyet foglalt el. Egy Joseph Andreas Preys nevű ember 1803-ban elhatározta, hogy a pannon föld hatalmas botanikus kertjében elkezdi nagyban gyűjteni a kiváló hatású magyar gyógy- és fűszernövényeket, amelyeket az anyaföld bőséges mennyiségben kínált szerte az országban. Először Budán hozta létre kereskedését, majd, hogy kibővíthesse tevékenységét, 1809-ben Pestre telepítette át. Húsz év elteltével több mint 300 fajta virágot, levelet, gyökeret, magot, illetve gyógyhatású ásványi anyagokat szállított az összes osztrák-magyar császári és királyi, valamint a varsói orosz katonai kórház számára – általános megelégedésre. A fölösleget pedig Németországban, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában, Oroszországban és Angliában adta el. A gyógyászati célú füvek-virágok mellett a nagykereskedés másik termékcsaládja az ún. festő növények voltak. Közülük a pirosítógyökér, népnyelven báránypirosító, vadökörnyelv (latinul: alkanna tinctoriae, németül: Ochsenzunge) néven ismert növény volt a legkapósabb. A népi kézművességben régtől fogva ismerték, és festésre széles körben alkalmazták a gyökerét. Az állattartásban a növényből nyert színezéket libák, nyulak, malacok és juhok jelölésére használták fel. A sovány, száraz, homokos talajokat kedvelő, ma már védelem alatt álló növényből Preys évente több száz mázsát gyűjtetett, és Angliába szállította festőanyagnak az ottani pamut manufaktúrák számára. Mindezt egy Michael Kunits nevű nyugalmazott professzornak 1824-ben megjelentetett német nyelvű könyvéből tudjuk, aki bejárva a Magyar Királyságot és csatolt részeit, összegyűjtötte kora legkülönfélébb kulturális, gazdasági, ipari, kereskedelmi eredményeit, értékeit. És itt következik számunkra a meglepetés. Amikor a szerző J. A. Preys tevékenységét értékeli, magyar fordításban a következőket írja róla: „Hogy a kerti- és gyógynövény-kereskedéssel foglalkozó üzletének megalapításával milyen hasznot nyújtott az egyszerű falusi ember számára; milyen kereseti lehetősége volt ez a falvak szegény népének, különösen a sajnálatosan szűkös 1815-ös és 1816-os években, arról hálával beszélnek a rendelkezésre álló bizonyítékok Jászberény, Pély, Tóthfalu, Al-Döbrő, Györköny mezővárosokból, ahol különböző korú és nemű szegény ember ettől az iparágtól jutott táplálékhoz és menthette meg az életét.” Sajnos az írás nem közli azokat a bizonyítékokat, amelyek akkor a szerző rendelkezésére álltak. Így azt sem tudjuk meg, mi mindent gyűjtöttek Györkönyben, milyen mennyiségben, és hányan vettek részt községünkből ebben a tevékenységben.

Miközben büszkén állapíthatjuk meg, hogy ebben az új kezdeményezésben milyen jelentős szerepe volt Györkönynek, (amely valójában akkor nem mezőváros csak község volt), ez a kérdés is felmerül: mitől is voltak a fent nevezett évek olyan „sajnálatosan szűkösek”?

A kiváltó ok egy kevésbé ismert világméretű természeti katasztrófa volt. 1815. április 5-én az indonéziai Sumbawa-sziget keleti félszigetén az átmenetileg pihenő vulkánként elkönyvelt, több mint 4000 m magas Tambora füstöt és hamut kezdett lövellni az ég felé. Pár napos szünet után, április tizedikén délután újra beindult a vulkán. Ismét hamut lövellt, ezúttal sokkal nagyobb erővel, és este nyolc óra  körül bekövetkezett az emberi emlékezet által valaha is tapasztalt legnagyobb robbanás: a Tambora csúcsa, a kúp felső darabja egyik pillanatról a másikra a levegőbe repült.

A Tambora robbanását rettenetes földrengés követte, mely hatalmas szökőárat keltett. Két napon át éjszakai sötétség uralkodott Sumbawán és annak körzetében; tízezer ember szörnyethalt, eltűnt nyomtalanul a szigeteken. A Tambora kitörése már 1815 nyarától kezdve világszerte éreztette hatását: hatalmas esőzések voltak, nyomukban áradások keletkeztek. A hőmérséklet visszaesett, a mezőgazdasági növények többsége több hetes késéssel érett be. A hideg idő pedig korán, már október közepén beköszöntött. A tél az előző esztendőkéhez képest igen zord volt. Az ezt követő 1816-os év "nyár nélküli esztendő"-ként vonult be a történelembe. A Kárpát-medencében jó három hetet kivéve ebben az évben egyáltalában nem volt nyár. A nap sugarait is alig látták. Június elejétől kezdve Európa-szerte nagy mennyiségű, jégesőkkel kísért csapadék hullott, elpusztítva a gabonaföldeket. Augusztus elejéig szinte mindennap esett az eső. A kilátástalannak tűnő állapotok miatt már tavasszal jelentősen megdrágult a gabona.

A természeti csapások következtében Magyarország több területén is éhínség alakult ki. Erdélyben például rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegény nép a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s mindezt az egyházi szószékekről is hirdették a lakosságnak. Mifelénk nem voltak ennyire súlyosak a katasztrófa következményei, de tudunk arról, hogy 1816-ban 134 györkönyi lakost ért jégkár: 34-nek a gabonáját, 100-nak a szőlejét verte el. Káruk enyhítéseként beadványukban az éves adójukból a gabona- és a szőlő adójuk részét kérték elengedni 1817-ben a megyei közgyűléstől. Akinek a termését nem pusztította el a jégeső, azé meg – az állandó esőzések miatt – valószínűleg elrothadt, betakaríthatatlan maradt.

 Ebben a válságos helyzetben valóban jól jött, életet mentett az a kiegészítő jövedelem, amihez J. A. Preys kereskedése révén jutottak azok a györkönyiek, akik már korábban belefogtak a vadon termő haszonnövények gyűjtésébe. Brunn János 2011. február